A kis olasz rakéta története – Lombardi Grand Prix

Van valami megmagyarázhatatlan varázs azokban az autókban, amelyek egykor repülős álmokból születtek. A Lombardi Grand Prix pontosan ilyen: egy kis méretű, de bátor szívű gép, amely az olasz kézműves autóépítés egyik ritka emléke. 

Képzeld el: egy mindössze 843 köbcentis, 43 lóerős motor, amely mégis közel 160 km/órás sebességre volt képes. Hogyan? A válasz egyszerű – az aerodinamika. És persze nem véletlen, hiszen a Carrozzeria Francis Lombardi egy első világháborús pilóta, aki először repülőgépeket épített, csak később váltott át autókra. A szárnyak utáni vágy tehát a négykerekűek formájában tovább élt.

1968-ban mutatták be a Grand Prix modellt, amely talán a legismertebb alkotásuk lett. Nem tartott sokáig a gyártás, alig négy évig készült, így manapság ritkán látni belőle egy-egy példányt. Ez a ritkaság azonban csak még különlegesebbé teszi.

A névadó alapító, Carlo „Francis” Lombardi nem akárki volt: a háború alatt nyolc légi győzelmet aratott, és egy alkalommal 100 kilométer mélyre hatolt az ellenség vonalai mögé felderítés céljából. A béke után sem nyugodott meg, hanem hosszú távú repüléseket tett – például Vercelliből egészen Tokióig. Ezek a kalandok adták meg a cég alapító hangulatát: a határokat feszegetni, mindig egy kicsit tovább menni.

A Grand Prix-t a Fiat 850 alapjaira építették, de aki ránéz, azonnal látja: ez nem egy átlagos Fiat. Giuseppe Rinaldi tervezte a karosszériát, acél önhordó vázzal, Kamm-farral -Ezt a megoldást Wunibald Kamm német aerodinamikai mérnök találta ki a ’30-as években- és hosszú, lapos motorháztetővel, amely végül egy éles orrban záródik. A felnyíló, úgynevezett „pop-up” fényszórók akkoriban modern, szinte futurisztikus megoldásnak számítottak, főleg egy ilyen kisautón. Az üvegszálas elemek, a különleges felfüggesztés mind arról árulkodnak, hogy itt nem egy átlagos hétköznapi kocsi született, hanem egy igazi kis különc.

És persze voltak változatai is: az O.T.A.S. együttműködésben például Giannini-motorral, az amerikai piacra kisebb hengerűrtartalommal, az Abarth kezei alatt pedig két erősebb verzióban is. Az utolsó, a Scorpione már 74 lóerőt tudott – egy ilyen kis karosszériában ez bizony már igazi méregzsák volt.

A mi példányunk

Az itt bemutatott Lombardi egy második szériás modell. Könnyű felismerni a motorháztető domborulata, a tekerős ablakok és a tíznyílásos hátsó panel alapján. „Mongolian Yellow” színben pompázik, belül fekete műbőrrel és ötágú könnyűfém felnikkel – igazi olasz stílus.

Svájcból érkezett, és mindig gondos kezekben volt: kevés tulajdonosa volt, de mind lelkes rajongóként vigyázott rá. Mindössze 36 000 kilométert futott, vagyis szinte még csak most járatódott be.

Mérnöki szemmel – a Lombardi Grand Prix titkai

Bár a Lombardi Grand Prix első pillantásra egy bájos kis olasz különlegességnek tűnik, a háttérben komoly mérnöki gondolkodás rejlik.

Aerodinamika:

A Grand Prix hátsó része a híres Kamm-far kialakítást kapta. Ez azt jelenti, hogy a karosszéria hátulját hirtelen „elvágták”, a levegőáramlás mégis úgy folytatódott, mintha a forma cseppszerűen húzódna tovább. Az eredmény: kisebb légellenállás, nagyobb végsebesség – mindezt úgy, hogy rövid és könnyű maradt az autó. Ezért tudott a mindössze 43 lóerős, 843 köbcentis motorral is közel 160 km/h sebességet elérni.

Motor és hajtáslánc:

Az alap egy Fiat 850 volt: soros, négyhengeres, vízhűtéses OHV motor, hátul elhelyezve. A teljesítményt 37-ről 43 lóerőre növelték, ami kevésnek tűnhet, de a kis súllyal (kb. 600 kg) együtt élénk és élvezetes vezethetőséget adott. Megmaradt a hátsókerék-hajtás és a négyfokozatú kézi váltó.

Futómű:

Elöl: keresztlaprugó és felső lengőkar kombinációja.

Hátul: félig húzott lengőkar spirálrugókkal.

Ez az egyszerű, de jól hangolt konstrukció gokartszerű vezetési élményt biztosított.

Anyaghasználat:

A karosszéria acél önhordó szerkezet, de több rész – például a fényszóróház, a hátsó rész és a műszerfal – üvegszálból készült. Ez a ’60-as évek végén úttörő megoldásnak számított, és tovább csökkentette a súlyt.

Ritkaság:

A gyártás mindössze négy évig tartott, források szerint nagyjából 500 példány készült. Ez magyarázza, miért olyan ritka látvány ma, és miért számít igazi gyűjtői kincsnek.

Helye a történelemben:

A Lombardi Grand Prix az egyik utolsó példája annak a korszaknak, amikor kis karosszériaépítők (coachbuilderek) mertek saját, egyedi autókat létrehozni. A ’70-es évek elején a szabályozások és a sorozatgyártás kiszorították ezeket a műhelyeket. Ez az autó tehát egy elveszett világ hírnöke: amikor még a szenvedély és a mérnöki kreativitás találkozott a kézműves autóépítéssel.